És ahogy néztem a retinámba már közel egy évtizede beleégett mozdulatokat, a férfilélek állatias és érzékeny, nevetséges és félelmetes állapotainak általam ismert legteljesebb és legtanulságosabb inventáriumát, épp a klasszicitásnak ez a furcsa érzése ütött meg, ami ha lehet, még különösebben veszi ki magát a kortárs művészetek házának falai között.
Hogy tudniillik nekem és mellettem ülő társnőmnek, a kétezres évek egyetemi nemzedékének, nekünk külföld-érzékeny, nyelveket beszélő, a kortárs kultúrát napi betevőként fogyasztó és arról szüntelenül gondolkodó embereknek bizony olyan ez az előadás, mint nagyanyáink számára az Operaház színpadán minden karácsonykor szertartásos rendszerességgel előadott Diótörő.
A táncosok változnak, a mozdulatok is itt-ott, a lényeg azonban valahogy változatlan, és a menetrendszerűen felújításról felújításra megérkező katarzisnak egyre inkább része az is, ahogy az ember ilyenkor az első megrendülést átélő, fiatalkori önmagára is emlékezik. Hogy végeredményben mi itt, ezeken a lépcsőkön nőttünk fel, és lettünk azok, akik most vagyunk.
A kezdeti, félénk kíváncsisággal teli első látogatások után aztán persze még számtalan másik következett. Stephen Mottram, Meredith Monk, Árvai György, Frenák Pál, a Cirkus Cirkör, a Tiger Lillies, Pintér Béla, Szűcs Edit, Ágens és mások felemelő, elgondolkodtató, megrázó előadásai, melyek egy-egy pillanatra elhitették az emberrel, hogy Budapestnek nem kell se Berlin, se Párizs, se London előtt szégyenkeznie, ha a színvonalas, kortárs kulturális kínálatról van szó.
Hogy van egy olyan színpad Magyarországon, amelyre fellépve bármelyik magyar alkotó a nemzetközi élvonallal egy ligában érezheti magát, és hogy nem kell külföldre mennie azért sem, hogy innovatív, különleges előadásainak értő és szerető közönséget találjon.
A későbbi évek során egyre több szállal kezdtem kötődni ehhez a helyhez, egy idő után már nem csak mint civil néző, hanem mint szervező is, hiszen a Trafó kávézójában két évadon keresztül vezettem irodalmi beszélgetéseket a József Attila Kör fiatal kritikusaival közösen, örömmel látva, hogy a közönség soraiban sok olyan embert vehetek észre, akiknek az arcát egyébként az itt zajló tánc- vagy zenei előadásokról ismerem. És vártam itt már nem egy délelőtt, békésen olvasgatva a kávézóban, a kedvesemet is, hogy egy cigarettányi időre kijöjjön a színházteremből, ahol éppen valamelyik trafós előadást próbálták.
Ha van kulturális intézmény Budapesten, mellyel kapcsolatban az "otthon" képzete sokszor felmerült már bennem, az a Trafó. Ha egyszer, az égiek kegyelme folytán, lesznek gyerekeim, sőt unokáim, szeretném majd őket elhozni ide, ahogy néhány generációval korábban nagyanyáink a Diótörőre vittek minket.
Dunajcsik Mátyás, író, esztéta, irodalomszervező, szerkesztő