A jó hír az, hogy sose akartam megérteni, egyszerűen csak az a megnyugtató a Trafó létezésében, hogy tudom, a legjobb holmikat fölözik le a programszervezők. Annyi más területet kell az embernek állandóan magának szemléznie, válogatnia, az eredeti forrásokkal egybevetni – és roppant kevés az olyan autentikus kulturális műhely, ahol ezt a bizalmi feladatot az ember simán ráhagyhatja a stábra. Egész egyszerűen nekik nem éri meg kiadniuk egy lufi sajtóközleményt arról az ismeretlen és tehetségtelen valakiről, hogy mennyire világhírű és mennyi sok névtelen díja van, és végre Magyarországra érkezett – hátha lehozza a tájékozódásra lusta és/vagy képtelen médiamunkás.
Aztán nemcsak írás, hanem sok éven át tartó munkakapcsolat is adódott. Az intézmény az elsők között ismerte föl, hogy bizonyos médiafelületekre nem besírni fogja magát, hanem ésszerű és a lehetőségeihez mért profi üzleti megállapodásokat köt.
Gyakran pár perc különbséggel intéztem más-más ügyeket a Trafó egyik-másik területéért felelős kollégával, szóval összegabalyodtunk rendesen. Nem emlékszem olyanra, hogy bárkinél elakadt volna bármi. küldjetek képet, de ennél nagyobb fölbontásút, adjatok interjúalanyt, hadd menjünk forgatni, jogtiszta a szpot zenéje?, sajnos idén csak ennyink lesz rá. Bárhol lapozom föl a trafós mondatok gyűjteményét, nem találok bénaságot, megúszást.
És ahogy ők odateszik magukat, az hatással van a környezetükre. Inspirálóak, lazák, tudják, mit és mennyire kell komolyan venniük. Volt, amikor az első pár mondat után még én se pontosan értettem, hogy miért is fantasztikus az a belga koreográfus, akinek a nevét adás előtt nyilván százszor is begyakoroltam, majd elrontottam, de a Trafó lelkes kollégája olyan átéléssel magyarázta, hogy a 3. perctől már látatlanban életem legfontosabb művésze lett.
És fölrúgva az objektív, szakmai stílt, belefér egy kis személyes szál is. Nem tudok úgy közlekedni a Trafó lépcsőin, hogy ne jutna eszembe, 2004-ben itt ismertem meg a férjemet, míg 2008-ban az 10 éves bulira pedig már a két gyerekünkkel együtt mentünk.
Most jut eszembe, egyszer még valami állásra is pályáztam hozzájuk, de nem jött össze.
Kálmán Emese, rádiós szerkesztő