A Trafó munkáját megalakulása óta ismerem, figyelemmel kísérem. 10 éven keresztül (1999-2009) ott szerveztem, szerveztük együtt Szabó Gyurival és Halmos Andrással a Making New Waves kortárs zenei fesztivált.
A fesztivál megrendezése minden évben nagy kihívás volt, mivel szinte mindig elölről kellett kezdeni a pénz összerakását, hiszen sem akkoriban nem volt, azóta pedig híre-hamva nincs stabilitást nyújtó, hosszú távra szóló pályázati rendszernek. Ahány fesztivál, annyi pénzügyi konstrukció, rengeteg kockázatvállalás hol a magam, hol a Trafó részéről. Ami állandó volt, az a közös gondolkodás, a tapasztalatok megosztása, a viták, a sokszereplős értekezletek, ahol évről-évre formálódott az együttműködés, ami mindig változott kicsit, ami tele volt építő kritikai hangokkal.
Nagyon értékes szakmai beszélgetéseket folytattunk, komolyan dolgoztunk együtt azon, hogy a leghatékonyabban juttassuk el a közönséghez a kortárs gondolatokat, próbáltuk minél szélesebbre tárni ajtókat, és többek között azt is megtanultam Szabó Györgytől, a Trafó – Kortárs Művészetek Háza igazgatójától, hogy sokszor fontos, hogy félretegyem a saját ízlésemet. Ha valakinek, akkor nekem kellett megtanulnom "visszavenni" a szubjektivitásomból, hogy minél színesebb, a műfaj sokféleségét tükröző fesztiválok szülessenek. Nagyon szerettem ezeket az éveket, most látom, mennyit tanultam a közös munkából, amit a valódi szakmai kommunikáció jellemzett... hallottuk egymást, reagáltunk egymásra én, a munkatársaim és a Trafó (Gyuri, András és a rengeteg segítőkész munkatárs).
A Making New Waves fesztiválokat csak a Trafóban lehetett megrendezni. Ez az egyetlen hely Budapesten, ahol a tér megfelelt azoknak az ambícióknak, amivel belevágtunk a rendezvény szervezésébe. Itt volt olyan, megfelelő technikai felszereltségű, ideális méretű koncertterem, amit nem a XIX. századi koncertideál alapján terveztek, ahol a színpad nem mindig csak egy helyen lehet, ahol a nézők székei nincsenek a színpad felé irányultan rögzítve, ahol a szerkezet nem a zeneszerző-karmester-zenész-néző hagyományos hierarchiáját tükrözi.
A Trafóban ha tetszik, meg lehet fordítani az irányokat, a nézők fel- vagy leülhetnek a színpadra, ki lehet pakolni az székeket, lehet állni, ülni, vagy éppen párnákon feküdni előadás alatt. A nagytermen kívül belakhattuk a Trafó többi helyiségét is, a Stúdiót, a Galériát és a szomszéd autószerelő-műhelyből workshop-hellyé avanzsált Dinamót (később Reaktort). Így sikerült létrehozni egy valódi kortárművészeti találkozóhelyet, ami túllépve a fesztivál = koncertsorozat egyenleten napokon keresztül reggeltől estig tartó programokat kínált, ahol különböző "célcsoportok" (kisgyerekek, gimnazisták, amatőr felnőttek, egyetemista zenészek, fiatal és kevésbé fiatal, kicsit és nagyon híres zeneszerzők) tapasztalhatták meg az alkotás varázsán keresztül az új zene izgalmait, amiből új darabok, új bemutatók születtek, ahol örök életre szóló szakmai és baráti kapcsolatok jöttek létre. A párhuzamosan sok helyen, sok fajta szereplővel/nézővel/hallgatóval egyszerre folyó munka biztosította azt a pezsgést, azt az információ- és élménymennyiséget, ami által az ismeretlen kortárs nyelv ismerőssé és megszerethetővé válhatott, és évről évre egyre több visszatérő résztvevőt vonzott.
Hogy a "pezsgés" nem vált irányíthatatlan káosszá, nagyban köszönhető a Trafónak, melynek terei észrevétlenül kínálják fel magukat különböző méretű közösségek együttműködéséhez, ahol a szinte családként összeszokott, megbízható munkatársak segítségére minden körülmény között számítani lehet.
A Trafó nem magától lett ilyen. Rengeteg gondolkodás, energiabefektetés, tapasztalat eredménye a tér, a technikai felszerelés, a munkamegosztás kialakítása és az állandó "változásban levés" menedzselése, hogy reagálni lehessen a külső körülmények változásaira, hogy mindig túl lehessen élni.
Külső, mégis kicsit belső szemlélőként nagyon megtanultam becsülni a Trafó állandó megújulását, a mindig előre menekülést, és megvallom, csodának tartom, hogy a jelenlegi helyzetben, látszólag a semmiből milyen minőséget teremtenek meg az ott dolgozók Szabó Gyuri irányításával. Azt gondolom, ez a valódi, a mai életünkben jelen lévő nemzeti érték, amit nagyon kellene félteni, óvni, támogatni.
Szigetvári Andrea - a Magyar Komputerzenei Alapítvány vezetője, Making New Waves Fesztivál szervezője
Nagyon értékes szakmai beszélgetéseket folytattunk, komolyan dolgoztunk együtt azon, hogy a leghatékonyabban juttassuk el a közönséghez a kortárs gondolatokat, próbáltuk minél szélesebbre tárni ajtókat, és többek között azt is megtanultam Szabó Györgytől, a Trafó – Kortárs Művészetek Háza igazgatójától, hogy sokszor fontos, hogy félretegyem a saját ízlésemet. Ha valakinek, akkor nekem kellett megtanulnom "visszavenni" a szubjektivitásomból, hogy minél színesebb, a műfaj sokféleségét tükröző fesztiválok szülessenek. Nagyon szerettem ezeket az éveket, most látom, mennyit tanultam a közös munkából, amit a valódi szakmai kommunikáció jellemzett... hallottuk egymást, reagáltunk egymásra én, a munkatársaim és a Trafó (Gyuri, András és a rengeteg segítőkész munkatárs).
A Making New Waves fesztiválokat csak a Trafóban lehetett megrendezni. Ez az egyetlen hely Budapesten, ahol a tér megfelelt azoknak az ambícióknak, amivel belevágtunk a rendezvény szervezésébe. Itt volt olyan, megfelelő technikai felszereltségű, ideális méretű koncertterem, amit nem a XIX. századi koncertideál alapján terveztek, ahol a színpad nem mindig csak egy helyen lehet, ahol a nézők székei nincsenek a színpad felé irányultan rögzítve, ahol a szerkezet nem a zeneszerző-karmester-zenész-néző hagyományos hierarchiáját tükrözi.
A Trafóban ha tetszik, meg lehet fordítani az irányokat, a nézők fel- vagy leülhetnek a színpadra, ki lehet pakolni az székeket, lehet állni, ülni, vagy éppen párnákon feküdni előadás alatt. A nagytermen kívül belakhattuk a Trafó többi helyiségét is, a Stúdiót, a Galériát és a szomszéd autószerelő-műhelyből workshop-hellyé avanzsált Dinamót (később Reaktort). Így sikerült létrehozni egy valódi kortárművészeti találkozóhelyet, ami túllépve a fesztivál = koncertsorozat egyenleten napokon keresztül reggeltől estig tartó programokat kínált, ahol különböző "célcsoportok" (kisgyerekek, gimnazisták, amatőr felnőttek, egyetemista zenészek, fiatal és kevésbé fiatal, kicsit és nagyon híres zeneszerzők) tapasztalhatták meg az alkotás varázsán keresztül az új zene izgalmait, amiből új darabok, új bemutatók születtek, ahol örök életre szóló szakmai és baráti kapcsolatok jöttek létre. A párhuzamosan sok helyen, sok fajta szereplővel/nézővel/hallgatóval egyszerre folyó munka biztosította azt a pezsgést, azt az információ- és élménymennyiséget, ami által az ismeretlen kortárs nyelv ismerőssé és megszerethetővé válhatott, és évről évre egyre több visszatérő résztvevőt vonzott.
Hogy a "pezsgés" nem vált irányíthatatlan káosszá, nagyban köszönhető a Trafónak, melynek terei észrevétlenül kínálják fel magukat különböző méretű közösségek együttműködéséhez, ahol a szinte családként összeszokott, megbízható munkatársak segítségére minden körülmény között számítani lehet.
A Trafó nem magától lett ilyen. Rengeteg gondolkodás, energiabefektetés, tapasztalat eredménye a tér, a technikai felszerelés, a munkamegosztás kialakítása és az állandó "változásban levés" menedzselése, hogy reagálni lehessen a külső körülmények változásaira, hogy mindig túl lehessen élni.
Külső, mégis kicsit belső szemlélőként nagyon megtanultam becsülni a Trafó állandó megújulását, a mindig előre menekülést, és megvallom, csodának tartom, hogy a jelenlegi helyzetben, látszólag a semmiből milyen minőséget teremtenek meg az ott dolgozók Szabó Gyuri irányításával. Azt gondolom, ez a valódi, a mai életünkben jelen lévő nemzeti érték, amit nagyon kellene félteni, óvni, támogatni.
Szigetvári Andrea - a Magyar Komputerzenei Alapítvány vezetője, Making New Waves Fesztivál szervezője