Ez szuper, hogy már megint valamiről azért kell beszélni, mert meg akarják változtatni, mert valami nem jó, úgy ahogy van, mert a mittudoménkicsodák elhatározták, hogy majd ők intézik ezt is. Ezt, köszi, de ne intézzétek, semmilyen szinten. Intéztetek már annyi mindent, és most nem sorolom fel az eredményeket.
Oké, van itt egy különbség. Itt nem végleg eltörölni akarnak valamit, csak változtatni. De sajna, van egy bökkenő. Egy erős változás az felér simán a véggel. Legalábbis nekem. Aztán, hogy ki mit gondol, az ő dolga. Ezekkel az intéző emberekkel már jó lenne egy sóbányát megtölteni. Nézzük, személyesen.
Itt kezdtem el élni. Ide jártunk le szórakozni, mikor már sejtésünk volt arról, mit is jelenthet ismerősöket szerezni egy helyen, akik később életre szóló barátok lesznek.
Először a pincéről beszélnék. Rengeteg szórakozóhelyen megfordultam, óriási bulikon volt szerencsém részt venni, itthon, Budapesten, vidéken és külföldön is. Egy hely volt azonban, ahol mindig biztonságban éreztem magam, akármennyire is be voltam készülve. Nem kellett attól tartanom, hogy majd kidobnak, és nem is viselkedtem úgy, mert ugye otthon az ember nem viselkedik úgy. Jó, a Kultiban is otthon éreztem magam, ott párszor túl is lőttem a célon, de ezt majd máskor....
Amikor lejársz egy helyre, ott a portások, kidobók, beengedő emberek, nevezzük őket akárhogy, mindig az első pontot jelentik a megítélés szempontjából. A mai napig beköszönök, ha arra járok. Pedig nem egy garnitúra cserélődött le a kilencszázas évek vége óta. Ez a pinyó vezetéséről is kiállít egy bizonyítványt. Nálam ez a bizi kitűnő. Erről ennyit.
Jöjjünk fel a pincéből. Pár lépcsőfok és máris ott vannak a világot jelentő deszkák. És tényleg. Hála az égnek elmondhatom, hogy nem csak mint aktív partiarcnak vannak emlékeim a Trafóról.
Az első darab, amiben játszottam, az az ŰrZrínyiász volt. Vajdai Vili rendezte, itt lettem TÁP-os. Emlékszem, a főpróba napján díszmagyarban rohantam a Vili után, egészen a körútig, mert valamin kiborult.
Aztán jött a Rómeó és Júlia, szintén TÁP színházas produkció. Itt kiderült, hogy igenis tudok kortárs táncolni, sőt. A mézallergiámat is itt ismertem fel, miután majdnem megfulladtam egy házi készítésű baklava miatt. Aztán az Etchno következett, amihez már zenéket is írtunk, hármat is, ha jól emlékszem.
Szóval felfedeztem egy másik világot is, már nem csak a drum and bass csábított a pincébe. Azt, hogy hány koncertet, táncelőadást láttam az elmúlt években itt, nem szeretném kiemelni. (Na jó, de. Amikor Julee Cruise-t hallottam, ahogy a Twin Peaks betétdalát énekli, azt megkönnyeztem. :) Illetve, mikor Pándi barátom rám bízott egy brightoni breakcore DJ-t, akinek a fellépésén az est fénypontjaként egy nudista rajongó stage diving-olt.)
Nem tudok még egy ilyen helyet mondani a világomban. Szerintem nem vagyok ezzel egyedül.
Ezt a világot szeretném még felnőtt fejjel is megélni, és szeretném, ha lenne legalább egy olyan hely, amire majd azt mondhatom a fiamnak, hogy gyere, megyünk. Később pedig majd, hogy menj csak bátran. És nem fogok aggódni, hogy hol van.
Ha ez a Trafó lesz, jó lesz.
Oké, van itt egy különbség. Itt nem végleg eltörölni akarnak valamit, csak változtatni. De sajna, van egy bökkenő. Egy erős változás az felér simán a véggel. Legalábbis nekem. Aztán, hogy ki mit gondol, az ő dolga. Ezekkel az intéző emberekkel már jó lenne egy sóbányát megtölteni. Nézzük, személyesen.
Itt kezdtem el élni. Ide jártunk le szórakozni, mikor már sejtésünk volt arról, mit is jelenthet ismerősöket szerezni egy helyen, akik később életre szóló barátok lesznek.
Először a pincéről beszélnék. Rengeteg szórakozóhelyen megfordultam, óriási bulikon volt szerencsém részt venni, itthon, Budapesten, vidéken és külföldön is. Egy hely volt azonban, ahol mindig biztonságban éreztem magam, akármennyire is be voltam készülve. Nem kellett attól tartanom, hogy majd kidobnak, és nem is viselkedtem úgy, mert ugye otthon az ember nem viselkedik úgy. Jó, a Kultiban is otthon éreztem magam, ott párszor túl is lőttem a célon, de ezt majd máskor....
Amikor lejársz egy helyre, ott a portások, kidobók, beengedő emberek, nevezzük őket akárhogy, mindig az első pontot jelentik a megítélés szempontjából. A mai napig beköszönök, ha arra járok. Pedig nem egy garnitúra cserélődött le a kilencszázas évek vége óta. Ez a pinyó vezetéséről is kiállít egy bizonyítványt. Nálam ez a bizi kitűnő. Erről ennyit.
Jöjjünk fel a pincéből. Pár lépcsőfok és máris ott vannak a világot jelentő deszkák. És tényleg. Hála az égnek elmondhatom, hogy nem csak mint aktív partiarcnak vannak emlékeim a Trafóról.
Az első darab, amiben játszottam, az az ŰrZrínyiász volt. Vajdai Vili rendezte, itt lettem TÁP-os. Emlékszem, a főpróba napján díszmagyarban rohantam a Vili után, egészen a körútig, mert valamin kiborult.
Aztán jött a Rómeó és Júlia, szintén TÁP színházas produkció. Itt kiderült, hogy igenis tudok kortárs táncolni, sőt. A mézallergiámat is itt ismertem fel, miután majdnem megfulladtam egy házi készítésű baklava miatt. Aztán az Etchno következett, amihez már zenéket is írtunk, hármat is, ha jól emlékszem.
Szóval felfedeztem egy másik világot is, már nem csak a drum and bass csábított a pincébe. Azt, hogy hány koncertet, táncelőadást láttam az elmúlt években itt, nem szeretném kiemelni. (Na jó, de. Amikor Julee Cruise-t hallottam, ahogy a Twin Peaks betétdalát énekli, azt megkönnyeztem. :) Illetve, mikor Pándi barátom rám bízott egy brightoni breakcore DJ-t, akinek a fellépésén az est fénypontjaként egy nudista rajongó stage diving-olt.)
Nem tudok még egy ilyen helyet mondani a világomban. Szerintem nem vagyok ezzel egyedül.
Ezt a világot szeretném még felnőtt fejjel is megélni, és szeretném, ha lenne legalább egy olyan hely, amire majd azt mondhatom a fiamnak, hogy gyere, megyünk. Később pedig majd, hogy menj csak bátran. És nem fogok aggódni, hogy hol van.
Ha ez a Trafó lesz, jó lesz.
Szabó Simon, rendező-színész-író-zeneszerző