" A Trafóban helyet kapnak azok, akiket nem lehet skatulyákba szuszakolni"

Megy az ember a Nagykörút és az Üllői út sarkán tátongó, omladékszagú aluljáróban, és miközben kerülgeti a szabadidőruhás nábobokat, a kántáló paprikadílereket, valamint a riadt szemű, retikülös néniket, barátkozik a gondolattal:  ennek a világnak, ennek a ronda kényszerképzetnek végképp annyi. Megy az ember ebben a pisi szagú kriptában, nézi az esszenciálisan felmutatott gengszter- és proli vircsaftot, majd a felszínre érve egyre biztosabb abban: ebben a városban a szellem, a kultúra és a művészet immár úri huncutság csupán.

Aztán, amikor az ember – az Üllői út sarkán araszolva, megadván magát a rögvalóságnak – már éppen szájához emelné a Mézes fehérrel töltött pillepalackot, egyszer csak jobbra fordul, majd odaér a Liliom és a Tűzoltó utca sarkára, ahol aztán mégiscsak visszahőköl egy pillanatra.

Megpillantja ugyanis a Trafó – Kortárs Művészetek Házát, átfutja a programot, és egy picit megrázza magát.

Meglepi ugyanis, hogy valaki újkori művelődési házat gründolt, amelybe szemmel láthatóan becsalogatja a szellemet meg a kultúrát, meg azt, akit még érdekel egyáltalán a szellem és a kultúra. Áll az ember, és úgy érzi: mégiscsak van élet a vegetáló kultúrházak és a suta majálisok programkínálata, a Dáridó, valamint Uhrin Benedek – vagy hogy is hívják – után is. És most nem arról van szó, hogy a kortárs alkotóknak, előadóknak helyet adó épületben meg nem értett művészek sipognak egymás akolmelegében, hanem arról, hogy a Trafóban helyet kapnak azok, akiket nem lehet skatulyákba szuszakolni, akikből még ez a buta brazilsorozatos/kereskedelmitévés közeg sem tudta kisöpörni az alkotás, és legfőképpen az újat akarás igényét.

Ez persze nem jelenti azt, hogy nap mint nap lelkes amatőrök lepik el – a leginkább kortárs táncosoknak lehetőséget kínáló – Trafó színpadát. Sőt. A kísérletező kedvű művészek között igazi sztárok is akadtak: Iva Bittova, David Thomas, Jan Fabre, Tere O’Connor, Archie Shepp, vagy a magyarok: Frenák Pál, Szemsző Tibor, a Mozgó Ház Társulás, Bozsik Yvette J [a szerk.] és a többiek. Túlzásnak tűnik, de igaz: az előadások jó része a világszínvonalat karcolgatja, de ez tulajdonképpen tökmindegy. Mert nem kevésbé fontosak a házilagos, kicsit ügyetlen, de érezhetően jó szándékú és hiteles bemutatók is. Ebben az országban ugyanis ez a hiánycikk mostanában. Kiégett profikból, haknikirályokból, enbékettes dalkirályokból, hányaveti művészekből van itt bőven. Őket nap, mint nap bemutató televíziós show műsorokból,  őket istenítő bulvárlapokból és rájuk kihegyezett, úgynevezett vicces beszélgető műsorokból szintén. És akkor van itt egy hely, ahol az érték is előmutatkozhat.

Megáll tehát az ember a Trafó előtt, elgondolkodik mindezen, aztán úgy dönt, talán várhat még a pillepalack. Amíg ezen a szellemileg szarrá gyalázott Budapesten van egy Ráckert, egy Tütü Tangó, egy Pótkulcs, van aztán egy MU Színház, egy Fonó, egy diáksziget vagy egy Trafóház, addig érdemes még kitartani egy picit. De ha jön a diplomataöltönyös menedzsersereg, és úgy dönt, hogy szálloda, bingó-terem vagy irodaház kell ezek helyére is, akkor viszont ne habozzunk magunkba tölteni a Mézes fehéret, vagy a házilag rittyentett, rozsdás pálinkát. Akkor aztán butuljon az agy, pusztuljon az IQ, hogy minél gyorsabban elfelejtsük, hol is élünk mi tulajdonképpen.

archív írás - Trencsényi Zoltán, újságíró, 2001 előtt, forrás: szakdolgozati cikkgyűjtemény 2004