"Máig nem tudok belépni a Trafó ajtaján anélkül, hogy eszembe ne ötlene egy-egy mozzanat az első látogatásaimból. Különösen mély impressziók kell, hogy legyenek, hiszen a ház kilincsét úgy kétnaponta lenyomom.
1995-ben az Artus Színház produkciós vezetőjeként jártam először az épületben. Az Izraeli Vertigo Együttessel közös produkció próbáira készülődő Artus tagjaival próbáltunk rendet vágni a piszokban és az enyészetben. Söpörtem guánót, ujjnyi vastagon mindent beborító vasport arcom elé tekert kendőben. Kágéval, az Artus technikusával furcsa díszletroncsokat pakoltunk egyik sarokból a másikba. A későbbi színházteremben megpróbáltunk odébb vonszolni egy rozzant, toll és madárcsont borította zongorát. A mai bejárat előtti parkoló helyén álló kicsi, falusias házba jártunk át egy bácsihoz vízért. Emlékszem, álltam azon a lompos, macskaköves udvaron és nem hittem benne, hogy itt valaha lesz valami. Gyertyával vergődtünk le a pincébe, ahol a pallók hevertek a talajvíztől cuppogós padlón és Szabó Gyuri azt mondta, itt lesz az étterem. Próbáltam nem felröhögni hangosan.
Aztán rövidnek tűnő idő telt el és legközelebb már betonkeverők és sóderhalmok közt lófráltunk az újjászülető épületben. És még akkor sem voltam biztos benne, hogy egyszer kész lesz.
A Trafó egy előfutár intézmény. Ezt legjobban az bizonyítja, hogy mennyire hosszú időbe tellett teljes egészében belakni, fölfedezni az előnyeit és a hátrányait. Egy-egy rejtett zugot, ahol az ember csendben interjút készíteni vagy fojtott hangon veszekedni tud. Vagy csak bámulni kifelé az ablakon a ferencvárosi háztetőkre. A Trafóban eleinte csak előadást nézni jártunk. Aztán egyre gyakrabban maradtunk ott tovább. Egy este már körülsöpörgettek a pinceétteremben és kint már majdnem virradt. Lassan sikerült birtokba venni a nagy épületet, ahogyan annak terei megteltek elmúlt előadások emlékével.
A Trafó kinevelte a maga közönségét: sikerült a kísérlet. Estéről-estére egyre több ismerős arc vett körül. A látványos, vadonatúj falakon aztán előtűntek az első karcolások, az első foltok, az odakoccant székek nyomai. Ezektől a hámsérülésektől vált otthonossá a régi-új épület. Általuk mutatkozott meg a birtokbavétel. Sokasodnak a helyhez köthető élményeink és emlékeink. Már vannak, akiket itt ismertünk meg egy életre és olyanok is akikkel soha többé nem lépjük át együtt a küszöböt. Bár van, aki azt mondja, bulvárszínházakhoz képest lényegtelen, mi történik e falak között, mégis egyre többen érzik azt, hogy a hazai színház-, zene- és képzőművészettörténet itt, a Trafóban íródik. A Liliom utca felzárkózott idősebb és gyakorta sokkal kisebb testvérei közé, ahol érzékeny, fogékony emberek először szoktak találkozni valami olyannal, ami később meghatározta/meghatározza majd az életüket. Aztán idővel felnő az első generáció, amely már csak hallomásból tudja, hogy a vörösfalú étterem helyén egykor térdig ért a talajvíz. Olyasféle ingovány, mint százhúsz éve a patinás Vígszínház helyén."
Pesti Est különszám, 2000 körül - Halász Tamás, szerkesztő
1995-ben az Artus Színház produkciós vezetőjeként jártam először az épületben. Az Izraeli Vertigo Együttessel közös produkció próbáira készülődő Artus tagjaival próbáltunk rendet vágni a piszokban és az enyészetben. Söpörtem guánót, ujjnyi vastagon mindent beborító vasport arcom elé tekert kendőben. Kágéval, az Artus technikusával furcsa díszletroncsokat pakoltunk egyik sarokból a másikba. A későbbi színházteremben megpróbáltunk odébb vonszolni egy rozzant, toll és madárcsont borította zongorát. A mai bejárat előtti parkoló helyén álló kicsi, falusias házba jártunk át egy bácsihoz vízért. Emlékszem, álltam azon a lompos, macskaköves udvaron és nem hittem benne, hogy itt valaha lesz valami. Gyertyával vergődtünk le a pincébe, ahol a pallók hevertek a talajvíztől cuppogós padlón és Szabó Gyuri azt mondta, itt lesz az étterem. Próbáltam nem felröhögni hangosan.
A Trafó egy előfutár intézmény. Ezt legjobban az bizonyítja, hogy mennyire hosszú időbe tellett teljes egészében belakni, fölfedezni az előnyeit és a hátrányait. Egy-egy rejtett zugot, ahol az ember csendben interjút készíteni vagy fojtott hangon veszekedni tud. Vagy csak bámulni kifelé az ablakon a ferencvárosi háztetőkre. A Trafóban eleinte csak előadást nézni jártunk. Aztán egyre gyakrabban maradtunk ott tovább. Egy este már körülsöpörgettek a pinceétteremben és kint már majdnem virradt. Lassan sikerült birtokba venni a nagy épületet, ahogyan annak terei megteltek elmúlt előadások emlékével.
A Trafó kinevelte a maga közönségét: sikerült a kísérlet. Estéről-estére egyre több ismerős arc vett körül. A látványos, vadonatúj falakon aztán előtűntek az első karcolások, az első foltok, az odakoccant székek nyomai. Ezektől a hámsérülésektől vált otthonossá a régi-új épület. Általuk mutatkozott meg a birtokbavétel. Sokasodnak a helyhez köthető élményeink és emlékeink. Már vannak, akiket itt ismertünk meg egy életre és olyanok is akikkel soha többé nem lépjük át együtt a küszöböt. Bár van, aki azt mondja, bulvárszínházakhoz képest lényegtelen, mi történik e falak között, mégis egyre többen érzik azt, hogy a hazai színház-, zene- és képzőművészettörténet itt, a Trafóban íródik. A Liliom utca felzárkózott idősebb és gyakorta sokkal kisebb testvérei közé, ahol érzékeny, fogékony emberek először szoktak találkozni valami olyannal, ami később meghatározta/meghatározza majd az életüket. Aztán idővel felnő az első generáció, amely már csak hallomásból tudja, hogy a vörösfalú étterem helyén egykor térdig ért a talajvíz. Olyasféle ingovány, mint százhúsz éve a patinás Vígszínház helyén."
Pesti Est különszám, 2000 körül - Halász Tamás, szerkesztő